Négy-öt hónapja járhattam már Emőkéhez. A gyászban nagy tapasztalatot szerzett szakember valószínűleg már a megjelenésemből mindig pontosan tudta, hogy annak a kibírhatatlan, lelki hullámvasútnak, amibe egy szeretett személy hirtelen elvesztése után kerül az ember, éppen mennyire lehetek a mélypontján.
A fekete viselete ebben az időszakban nekem valós menedéket jelentett. Nemcsak a fájdalom kifejezése és a rejtőzés eszköze volt, de leegyszerűsítette az álmatlan éjszakák utáni reggeli készülődést is.
Emőke mondta egyik találkozásunk alkalmával:
„Tudja, Mária, nem véletlen az, hogy a gyász színe egy nem szín, azaz a fekete, vagy bizonyos korokban és kultúrkörökben a fehér, mert a szenvedő lélek ezzel is rejtőzik a külvilág elől. Egy szín - egy sárga, de főleg egy piros - viseléséhez olyan belső erő is kell, ami ilyenkor az embernek aligha van.”
A fenti szövegrészeket a Képmás magazin novemberi számában megjelent írásomból emeltem ki, melyben a saját személyes tapasztalataim mellett a gyászviselet történeti érdekességeiről is írok. Már kapható az újságosoknál!
A képek 2016. júliusában készültek a Ludwig Múzeum
képeit bemutató időszakos kiállításán.
Az öltözékem véletlenül pontosan ugyanaz, mint amit férjem temetésén viseltem két évvel korábban.
A fotókat egy sajtófotós készítette a tudtom nélkül, de később eljutatta részemre.
_______
Fotók: Molnár Ádám
A zárókép egy telefonnal készített selfie Andreea Diaconu, román modell fotója előtt.
