A tervező, aki kerüli az interjúkat... Inkább varr, gyöngyöz, fűz, újragondol, belevág, forgat, tűzöget és addig hajtogat, amíg varázs kezei alatt az álomruha a teljes anyag felhasználásával összeáll.
Krivanics Ágnes munkái lenyűgözőek.
Hogy a sok simogatás, az anyag kivételes szeretete, a hozzáadott, rengeteg kézimunka vagy az összehasonlíthatatlan, zero waste stílusvilág adja ezt az érzést? Valószínűleg ez mind, együtt.
A kézimunka iránt elkötelezett tervező mestere az egyedi szabásvonalaknak, ahol az anyag érték, és nincs hulladék. Minden darabka felhasználásra kerül, ami Ágnest olyan egyedi dekorációs technikákra inspirálja, amik gyakran a legnagyobb divatházak couture motívumait is felülmúlják.
A hivatását a harmincas éveiben megtalált alkotó hosszú, viszontagságos úton jutott el oda, ahol most tart.
Kárpátalján született; a Szolyva nevű településen nőtt fel bizonytalan, nehéz időkben. A Szovjetunió szocialista szürkeségében akkoriban nemhogy szép ruhákkal, de ihlető magazinokkal vagy tévéműsorokkal sem lehetett találkozni.
Kiskamasz volt, amikor a beregszászi nagymama amerikai rokonoktól kapott csomagjaiból a leselejtezett, divatjamúlt fazonokban felfedezte a minőségi textúrák világát. Egy életre magával ragadta az anyagok csodája.
„Engem ezek az anyagok inspiráltak. Álomszépek voltak, színesek és annyira finom tapintásúak, hogy jólesett csak úgy simogatni, belebújni, hozzádörgölőzni.”
Ágnes azonban nem állt meg az anyagok simogatásánál, dolgozni akart velük, alkotni belőlük valami újat. 13 éves volt ekkor. Szerencsére a nagymama támogatta az ambícióit és megengedte neki, hogy egyik-másik darabba ollóval belevágjon és újragondolja. Néha azért jelezte, hogy csak akkor szedje szét, ha abból tényleg készít valami szépet.
Így kezdődött a kísérletezés, ami munkásságának mai napig visszatérő motívuma. De ne szaladjunk annyira előre.
Elérkezik a Szovjetunió szétbomlása, Ukrajna bizonytalan gazdasági helyzete. Van olyan időszak, amikor az országnak nincs pénze, max. papírból kivágott kuponokkal lehet fizetni azért, amit lehet kapni. Ebben az időben történik, hogy édesapját egyik munkájáért áruval fizetik ki, történetesen egy varrógéppel.
Szülei zenetanárok, őt is erre a pályára szánják, kisgyerekkorától plusz órákra jár. Varrással soha senki nem foglalkozott a családban, és eszük ágában nem volt elkezdeni, így amikor az apuka hazaérkezik a fizetséggel, csak nevetnek a helyzeten, mint egy Móricz novellában, hogy mit kezdhetnének egy varrógéppel.
Ekkor a még mindig iskolás Ágnes megszólal: „Nekem kell, tartsuk meg!”
Az egyik szomszédról kiderül, tud varrni, így az alapokat tőle sajátítja el, hogy aztán a többit autodidakta módon maga kísérletezze ki. Egyre több ruhát varr magának, köztük a ballagási öltözékét is.
A kilencvenes évek végére Ukrajnában is megjelennek a színes készruhák, a varrás nem számít elegáns dolognak, sőt, kifejezetten szegénynek tartják azt, aki magának varrja a dolgait. Ágnesnek ez nem veszi el a kedvét, vásárol és varr, ügyesen spórol ruhákra, és még ügyesebben kombinálja a vagány öltözékeket.
Hogy hivatásnak tekintse, ekkor még nem merül fel benne.
A középiskola után Kijevbe megy továbbtanulni, a Közgazdasági Egyetemre. A nehéz anyagi körülmények azonban nem teszik lehetővé, hogy a tanulmányait a messze fővárosban folytassa, hazamegy, és mivel Kárpátaljához Budapest közelebb van, a magyar fővárosba jön szerencsét próbálni.
Az ezredforduló kifejezetten nehéz időszak volt a határon túli munkavállalók számára. Az ukrán útlevéllel érkezőkkel különösen mostohán bántak az akkori maffiahírek miatt. Ágnes beilleszkedését nehezítette a nyelvi sajátosság, az ízes beregszászi magyar beszéd is, ami kitűnt a pesti szlengből.
A nehezen megszerzett, kemény munkák mellett Ágnes számára az anyagboltok jelentik a mennyországot. A magyar fővárosban egyre több anyaggal találkozik, félretett pénzét erre költi és továbbra is varrja magának a szebbnél szebb öltözékeket.
A továbbtanulást a gazdasági vonalon folytatja, könyvelő képzésre megy, majd el is helyezkedik egy irodában asszisztensként. Itt azonban hamar felismeri, hogy a számok és a számítógép előtt üldögélés nem az ő világa.
Ekkoriban már egyre több visszajelzést kap a ruháira: »Mennyire szép! Hol vetted?! Én is szeretnék ilyet.«, ami elgondolkodtatja, talán érdemes lenne másnak is készíteni, ha tényleg mindenkinek ennyire tetszik.
Ahogy ő fogalmaz nevetve:
„Nem lehetek önző, hogy csak magamnak készítsek ruhákat!”
Először csak a barátoknak varr, és egy idő után a társaságában már mindenkinek van tőle ruhája, de még mindig nem jut eszébe márkát indítani.
Bébiszitterkedéssel váltja fel a könyvelői munkát, amit imád. Jó érzéke van a gyerekekhez. Bár a szülői nyomással ellentétben zenetanár soha nem akart lenni, a gyerekekre vigyázást élvezi.
Már a harmincas éveiben jár, amikor újragondolja az életét. A viszontagságos fiatal kor tapasztalatain végigveszi, mi az élete értelme, mit csinál, hova halad...
„Akkor éreztem meg, hogy muszáj megpróbálnom.”
A Budapesti Divatiskolába jelentkezik. Bár a rajz nem erőssége, a felvételiztető Parádi Gabriella jó érzékkel felismeri tehetéségét, és a rajzok helyett a készen hozott bőröndnyi ruhára tereli a figyelmet.
Ágnes erőssége azóta is az anyaggal való munka. Ahogy annak idején a nagymama csomagjainak ruháit, ma a méteráruboltokból megszerzett kincseket szereti tenni, venni, fércelni, fűzni és a szabóbabán összeállítani belőlük a csodákat...
„Mind a mai napig anyagőrült vagyok. Ez a hobbim, hogy folyamatosan járom az anyagosokat, összevásárolok kincseket, így nekem otthon mindig készletem van.”
Nála a kollekciók készülése is egészen egyedi folyamat. Míg a legtöbb tervező kitalálja a koncepciót és ahhoz keres anyagot, Ágnes átnézi a készleteit és abból állítja össze, mi az, ami összeillik és kihozza belőle az egységes öltözéksort.
Tervezőként az első bemutatói nem itthon, hanem Londonban voltak. A Budapesti Divatiskola befejezése után ugyanis Ágnes a divat brit fővárosába ment gyakorlatot szerezni, ahol két és fél évet töltött.
Egyik azóta ikonikussá vált
Agnes Krivanics formavilágú darabja is itt született, egy szabászati malőr és bravúr eredményeként. A bemutatóra készülve magának is varrt egy palazzo nadrágos öltözéket, a végeredmény azonban csalódást okozott, az anyag mereven állt és erősítette csípőben. A bemutató előtti este kétségbeesett pillanatában a 13 éves Ágnes bátorsága kelt új életre, és a gyerekkori merészséggel belevágott a kész darabba:
„Előbb az egyik szárát vágtam le és addig hajtogattam, míg egy egyedi formájú felső lett belőle, ami ma is egy statement darab, számos fotózásra vitték már. A másik szárából magas derekű, cső szoknyát készítettem. Egész éjszaka varrtam, így reggelre elkészült a ruhám, ami amúgy a kollekció csúcs darabja lett.”
Ágnes munkáinak különlegessége ebben az egyedülálló bátorságban, elkötelezettségben és kitartásban áll. Az anyagok iránti tisztelete kivételes kézügyességgel és végtelen fantáziával párosul. Szerintem még nem tudja, mekkora tehetség. Hogy mennyire unikális az, amit ő csinál.
Hogy az a látásmód, kreativitás és anyagimádat, amivel ő az anyagba belevág, a legnagyobb divatházak kreatív igazgatóit is féltékennyé tenné.
Ágnes 2018-ban tért vissza Budapestre, azóta állandó szereplője a hazai bemutatóknak.
Legutóbb a La Dolce Vita fashion show-n ejtett ámulatba a munkáival. Utána ültünk le beszélgetni a Salon 19 Visegrádi utcai üzletében, ahol péntekenként személyesen fogadja a vásárlóit.
Szerénységét talán csak a hivatása iránti alázata és munkabírása múlja felül. Kérdésemre, hogy hol szeretni tartani öt év múlva, nem nagy szalonok és üzletláncok képét vetíti előre. Ő nem kereskedni, hanem alkotni szeret.
„Amikor elkészítek egy ruhát, olyan érzésem van, mint egy szerelmes érzés. Kimondhatatlan boldogság az, hogy olyan lett, amilyennek elképzeltem.”
Ágnes számára fontos a személyes kapcsolat a ruhákkal. Nem tudja elképzelni, hogy kiadja a varrást a kezéből és ő csak tervezzen, meg irányítson. Az általa kialakított egyedi zero waste technológia is olyan, amit nem tud másnak átadni.
„Ebben a folyamatban nem lehet előre tervet, technikai rajzot készíteni. Elkezdem rendezni, hajtogatni, tenni-venni, nézegetni, ami órákig tart. Átteszem, átfűzöm, és menet közben derül ki, hogy mi lesz a végeredmény.”
Ágnes ugyanis hulladékanyagok nélkül készíti darabjait, sőt, tulajdonképpen néha egy-egy anyagmaradék inspirálja újabb és újabb kézimunka bravúrokra. Így alakultak ki az idei statement dekorációs technikái is, a háromdimenziós virágok. Bársonymaradékokból kezdett szirmokat formázni. Az első ilyen ruha a londoni bemutatóra készült, és annyira imádta mindenki, hogy más anyagokból is készített hasonlót, így találkozhatunk ezzel a motívummal több ruháján és felsőkön is.
Ágnes a munkafolyamatok során „szívét, lelkét” beleadja a ruhákba. Személyes bevallása szerint ezért néha nehéz is megválni egy-egy szeretett darabtól. Az elégedett vásárlók öröme, a sok visszajelzés ugyanakkor megerősítik, hogy érdemes alkotnia.
„Jó érzés, amikor olyan valakihez kerül, aki jól érzi magát benne és ezt nekem is visszajelzi. Művészlélek vagyok, így nekem egy-egy pozitív visszajelzés néha többet ér, mint az öltözékért kifizetett összeg.”
Legutóbbi bemutatója után egy kolléganőmmel összenéztünk, hogy addig kell Ágnestől ruhát vennünk, amíg meg tudjuk fizetni. Ágnes ugyanis olyan minőségben dolgozik, amit talán csak egy Dior vagy Chanel couture darabjában láthatunk.
Kivételes fantázia, páratlan dizájn és rengeteg befektetett munkaóra, ami a luxusba emeli a munkáit.
Minden darabját érdemes belülről is megnézni, úgy van összerakva, hogy tanítani lehetne.
Az ötéves tervre visszatérve: „nem akar elrugaszkodni a földtől.”
Arra vágyik, hogy hivatásában kiteljesedve egyre nagyobb vevőkör értékelje és élvezze az Agnes Krivanics ruhák egyedülálló minőségét.
_________
A La Dolce Vita bemutatón készült képeket készítette:
zsibi.com
