Bezárás

Keresés

Bezárás

“Ha valami nincs, magamnak megteremtem” - Interjú Szarvas Valentinnel

Vanyovszki Mária

Még MOMÉ-s fiatal egyetemista volt, amikor kb. 8 évvel ezelőtt feltűnt a divateseményeken. Szarvas Valentint azóta megismerte a szakma és egyre nagyobb körben a közönség is. Idén, a Keleti pályaudvar Lotz termébe szervezett bemutatója mozgatta meg a város underground krémjét, közreműködőként és nézőként is.
 
Ennek apropóján kérdeztük a fiatal alkotót.
 
Jól tudom, hogy ez volt az első önálló bemutatód? Úgy értem, ahol nem egy szervezett program részeként mutattál be, hanem a teljes koncepció a te öltözékeid köré épült fel. Mennyiben volt más erre felkészülni, mint akár fashion week-es, akár Momés, vagy bármilyen korábbi show-ra?

Érdekes élmény volt, és összességében nagyon pozitív tapasztalat. Amikor elkezdett nyilvánvalóvá válni, hogy ebben a szezonban elmarad az egyetlen olyan hazai platform, amely sok szempontból megfelel a minőségi elvárásaimnak, bekapcsolt bennem egy régi, jól ismert működés. Ha valamihez nincs hozzáférésem, vagy egy lehetőség nem áll rendelkezésemre, akkor magamnak kell megteremtenem.

Valamikor július környékén a pesti rakparton egészen hosszan meséltem erről Dunai Máriusznak (a bemutató produkciós vezetője), és ott döntöttük el, hogy bármi történjen, együtt végigmegyünk ezen az úton. Innentől meglepően természetesen alakult minden. Olyan kiváló szakemberek kapcsolódtak hozzánk, akikre előzetesen álmodni sem mertünk volna. Hónapokon keresztül szinte minden gondolatunkat a bemutató kötötte le.
 
Rengeteget beszélgettünk a legapróbb részletekről is, sokszor egészen jelentéktelennek tűnő dolgokról, amelyek végül ugyanannyira meghatározták az esemény karakterét, mint maguk a ruhák.

A legnagyobb különbség számomra az volt, hogy ezúttal nem kellett egy már létező rendszerhez igazítanom a saját világomat. Végre lehetőségem volt annak minden ellentmondásával együtt megmutatni. Nem szerettem volna magamat egy olyan miliőbe helyezni, amelynek a narratívája nem őszinte. Nem többet akartam mutatni a világomból annál, mint ami valójában, hanem egy tűpontos képet.

Az impozáns Lotz-termet, amely egy kevésbé biztonságosnak érzékelt környéken található... A VIP-szektort, amely nem különült el markánsan a többi vendégtől, sőt, bizonyos helyzetekben talán kényelmetlenebb is volt. A hétköznapi welcome drinket, amit nem elegáns pincérek szolgáltak fel, hanem egy kis hűtőből lehetett kivenni. Ezt a hűtőt egyébként Máriusz nővérének éppen felújítás alatt álló lakásából hoztuk el, és ha jól tudom, korábban még a nagyszüleiké volt.

Szeretem ezeket a részleteket.
Szeretem, hogy nem próbáltuk meg elrejteni azt, amink nem volt, és nem akartunk úgy tenni, mintha több erőforrással rendelkeznénk, mint amennyivel valójában.
A hiányosságok így nem szégyellnivaló kompromisszumok, hanem az esemény sajátos karakterének részei lettek. Persze ettől még pontosan tudom, hogy vannak dolgok, amelyekhez a jövőben több pénzre és jobb feltételekre lesz szükségünk.
Talán ez volt az egészben a legfelszabadítóbb: nem kellett másnak látszanunk. A bemutató olyan lett, amilyenek mi vagyunk.

Erős volt már a helyszínválasztás is: a Keleti Pályaudvar, Lotz terem; majd pedig a modellek vonulása: a sminkek, a ruhák, a zene, a szöveg. Hogyan állt össze benned a koncepció, milyen impulzusokat hoztál magaddal a korábbi show élményeidből? 
A tavalyi évben elnyertem a Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíját, aminek a pályázati folyamatában egy teljes, három évre szóló alkotói tervet kellett kidolgoznom. Így a csend témakörével valójában már közel két éve aktívan foglalkozom.

Az előző, CSENDDÉ LETT című kollekciómat a BCEFW keretében, az Apolló Galériában mutattam be. Akkor elsősorban a csend alapvető természetét vizsgáltam, ugyanakkor a bemutatót egy olyan keretrendszerbe kellett beillesztenem, amit nem én határoztam meg. Ennek természetesen érthető, szervezési és gyakorlati okai voltak, de a korábbi bemutatóimhoz kapcsolódó hála és öröm mellett szinte mindig maradt bennem egy kis hiányérzet. A ruhák jól működtek, de a körülmények nem feltétlenül tudták teljes egészében közvetíteni azt, ahogyan a divatról gondolkodom.

Most ezt szerettem volna meghaladni. Nem egy újabb kollekcióbemutatót szerettem volna létrehozni, hanem egy olyan helyzetet, amelyben a ruhák, a tér, a zene, a mozgás és az emberi jelenlét ugyanannak a gondolatnak a részei.

A csend vizsgálata során egyre inkább az kezdett foglalkoztatni, hogy mi történik akkor, amikor felismerjük, hogy a bennünk megszólaló hangok egy része valójában nem is a sajátunk. Hogy mennyi mindent hordozunk magunkban a családunktól, a környezetünktől, a társadalomtól vagy éppen a saját félelmeinktől. Innen számomra természetesen következett a szabadság kérdése. De nem azé a szabadságé, amit újabb lehetőségek megszerzésével érünk el, hanem azé, amelyet bizonyos dolgok elengedésével tapasztalhatunk meg.

A Keleti pályaudvar ebből a szempontból különösen izgalmas helyszínnek bizonyult. Egy köztes állapotot képvisel, ahol az ember valahonnan érkezik, vagy valahová tart. A Lotz-terem monumentalitása és a pályaudvar mindennapi, sokszor egészen esetleges működése között pedig olyan feszültség van, ami nagyon közel áll a kollekció világához.

A modellek megjelenésében sem egy idealizált emberképet kerestünk. Az elázottság, a rohanás, egy hosszú éjszaka utáni hazatérés mind olyan ismerős helyzetek, amik általában kívül maradnak a divat reprezentációs világán. A zenében és a szövegben pedig különösen érdekelt az ismétlés lehetősége, ahogyan ugyanaz a mondat újra és újra elhangozva fokozatosan más jelentést kap.
 
 

A korábbi bemutatókon a ruháim kaptak helyet egy már létező világban. Most először a ruhák mögött álló gondolat teremthette meg a saját világát.

A bemutató független kezdeményezésként, számos szakmai együttműködés révén jött létre. Mit jelent számodra ebben a helyzetben a függetlenség: milyen döntések feletti szabadságot, és milyen felelősséget? Hogyan formálódott a saját alkotói állításod a közös munka során?
A függetlenségnek van egy nagyon romantikus olvasata, amiben az alkotó végre szabadon megvalósíthatja az elképzeléseit. A gyakorlat ennél azért jóval kevésbé romantikus. Attól, hogy mi hoztuk a döntéseket, még nem lett több pénzünk, időnk vagy emberünk. Sőt, bizonyos szempontból sokkal több korláttal kellett szembenéznünk, mint korábban.
A különbség az volt, hogy ezúttal mi dönthettük el, melyik kompromisszumot kötjük meg, és melyiket nem.
Ez óriási szabadság, de felelősség is. Nemcsak a saját munkámért kellett helytállnom, hanem azokért az emberekért is, akik hittek bennünk, és a saját tudásukat, idejüket, energiájukat adták ehhez az egészhez.
Ráadásul nagyon hamar kiderült, hogy a függetlenség nem jelentheti azt, hogy mindenről én akarok dönteni. Kiváló szakemberekkel dolgozhattam együtt, akiknek megvan a saját, nagyon karakteres gondolkodásuk. Nem végrehajtókat kerestem, hanem társakat. Ha kizárólag a saját elképzeléseimet szerettem volna viszontlátni, akkor éppen azt a lehetőséget veszítem el, amiért olyan fontos volt ez a közös munka.

Persze ehhez meg kellett tanulnom elengedni dolgokat. Nem minden javaslattal értettem egyet elsőre, és biztosan az én elképzeléseim között is voltak olyanok, amiket mások jogosan kérdőjeleztek meg. De ezeket a helyzeteket nagyon szerettem.
Azt, amikor egy beszélgetés végén egyikünknek sem marad teljesen igaza, mégis valami sokkal pontosabb születik meg.
Azt hiszem, számomra a függetlenség végül nem azt jelentette, hogy minden döntés az én kezemben volt,  hanem azt, hogy én magam választhattam meg, kikkel és milyen értékek mentén szeretnék együtt dolgozni.

A kollekcióidban mindig erős a mondanivaló és a konceptualitás, miközben megőrzöd a viselhetőség kereteit. Hogyan sikerül az egyensúlyt tartani? Mi a fókuszod, ami egyben tart?
Talán azzal kezdeném, hogy számomra ez a két dolog nem áll egymással szemben. Nem hiszem, hogy egy ruhának attól kellene konceptuálisnak lennie, hogy ne lehessen benne felszállni a villamosra, leülni vagy eltölteni egy teljes napot.

A munkám középpontjában az ember és a ruha viszonya áll. Ez egy nagyon egyszerűnek tűnő kiindulópont, de számomra szinte kimeríthetetlen kérdés.
Hogyan változtatja meg a mozgásunkat egy öltözék? Milyen viselkedést várunk el valakitől pusztán a megjelenése alapján? Hogyan tud egy ruhadarab alkalmazkodni a viselőjéhez, és mikor történik éppen ennek az ellenkezője?
 
A formai és konstrukciós megoldások is ezekből a kérdésekből következnek. A rétegzettség, az állíthatóság vagy a megszokott ruhaszerkezetek elmozdítása nem feltétlenül látványos gesztus akar lenni. Néha egy apró szerkezeti változtatás sokkal többet mond számomra, mint egy radikálisan új sziluett.
 
 

Azt is gondolom, hogy nem kell minden ruhadarabnak minden pillanatban elmagyaráznia önmagát. Nem szeretném, ha a ruháimhoz használati utasításként kellene mellékelni a kollekció koncepcióját. Egy kabát attól még lehet jó kabát, hogy valaki soha nem olvassa el, mit gondoltam róla a tervezése közben.

Sőt, szerintem az egyik legnagyobb siker az, amikor egy összetett gondolat olyan természetességgel válik egy ruhadarab részévé, hogy annak használata már nem igényel különösebb magyarázatot. A viselhetőség nálam nem engedmény a koncepció rovására, hanem annak egyik legfontosabb próbája.

A „Mielőtt helyettünk beszélnének” címben érezhető a “kikérjük magunknak” és az “elég volt ebből” üzenete is, miközben nemcsak magadról beszélsz, hanem egy közösség élményére is utalsz. Kik alkotják számodra ezt a „mi”-t? És kik azok, akik szerinted helyettünk beszélnek? Ők hogyan váltak ilyenné? Milyen okból vagy célból csinálják ezt?
Szeretem, hogy a címben érezhető valamiféle indulat, mert szerintem van is benne. Nem szeretném ezt teljesen megszelídíteni. Ugyanakkor számomra nem egy konkrét személyekkel vagy intézményekkel szembeni kiáltványról van szó.
A „mi” sokkal inkább egy közös emberi tapasztalatot jelöl. Azt, hogy valamennyien különböző szerepek, örökölt mintázatok és elvárások között próbáljuk meghatározni önmagunkat. Van, amit tudatosan választunk ezek közül, és van, amit olyan régóta hordozunk, hogy már fel sem merül bennünk, eredetileg honnan származik.

Az „ők” pedig nem feltétlenül valahol rajtunk kívül léteznek. Természetesen vannak intézmények, társadalmi rendszerek és emberek, akik hatással vannak arra, hogyan élünk, hogyan viselkedünk, vagy mit tartunk elfogadhatónak. De szerintem a legérdekesebb pillanat az, amikor ezek a külső elvárások már belülről működnek. Amikor senkinek nem kell külön megmondania, mit csináljunk, mert mi magunk mondjuk el magunknak.
És ebben az egészben van valami különösen kellemetlen: sokszor mi is ugyanezt tesszük másokkal. Nemcsak elszenvedjük, hanem továbbadjuk azokat a mintázatokat, amelyek bennünket korlátoznak.

Ráadásul mindez nem feltétlenül rossz szándékból történik. Egy szülő a szeretetéből és a félelmeiből kiindulva is továbbadhat olyan korlátokat, amelyek később meghatározzák a gyermeke döntéseit. Egy közösség az összetartozás érdekében is megfogalmazhat olyan szabályokat, amelyek végül éppen bizonyos embereket zárnak ki belőle.
 
 

A címben számomra ezért különösen fontos a „mielőtt” szó. Nem egy már megtörtént esemény utáni tiltakozás, hanem egy pillanat, amelyben még van lehetőségünk megállni. Felismerni, hogy mi az, amit valóban szeretnénk, és mi az, amit csak megtanultunk akarni.

És talán azt is elfogadni, hogy nem minden örökölt dolgunk rossz. Nem kell mindent elutasítani ahhoz, hogy szabadabbak legyünk. De jó lenne, ha legalább lenne lehetőségünk dönteni róluk.

Milyen tapasztalatból született meg az igény, hogy minderre a ruhák nyelvén reflektálj?
Szerintem ebben van valami egészen személyes. Az elmúlt években egyre többet foglalkoztam azzal, hogy miért működöm bizonyos helyzetekben úgy, ahogyan. Miért szeretnék megfelelni egyes elvárásoknak, miközben mások ellen szinte ösztönösen tiltakozom? Miért érzem néha szükségét annak, hogy megmagyarázzam vagy igazoljam a saját döntéseimet?

Ezek persze nem kizárólag rám jellemző kérdések, de a saját életemben váltak igazán fontossá. Különösen érdekesnek tartom, hogy mennyire eltérően tudok működni az életem különböző területein. Miközben bizonyos szakmai helyzetekben egészen természetesen hozok meg nehéz döntéseket, személyes kapcsolatokban sokszor jóval bizonytalanabb vagyok.
Egyre inkább foglalkoztat, hogy mennyiben tudom saját magam számára megteremteni azt a biztonságot, amit időnként mások jelenlétében keresek.
 
Ez számomra nem egy megoldott kérdés, inkább olyasmi, amit folyamatosan tanulok.
 
 

A ruhákon keresztül azért tudok ezekről a dolgokról gondolkodni, mert az öltözködés számomra az egyik legérdekesebb ellentmondás az ember életében. Szinte folyamatosan a testünkön viseljük, mégis rengeteg olyan jelentést társítunk hozzá, amiknek semmi köze a test fizikai szükségleteihez. Megmutatjuk vele magunkat, miközben el is rejtőzhetünk mögötte. Lehet az önkifejezés eszköze, de ugyanúgy a megfelelésé is.

Engem nem feltétlenül az érdekel, hogyan lehet ezeket az ellentmondásokat feloldani. Sokkal inkább az, hogyan lehet őket láthatóvá tenni.
Egy áthelyezett szabásvonal, egy szokatlan kapcsolódás vagy egy láthatóvá tett konstrukció számomra éppen azért érdekes, mert egy pillanatra képes megkérdőjelezni valamit, amit addig természetesnek tekintettünk.

Azt hiszem, a ruhák nyelvén azért is könnyebb ezekkel a kérdésekkel foglalkoznom, mert nem kell minden esetben pontosan megfogalmaznom a választ. Szeretek úgy dolgozni, hogy közben magamnak is maradjon mit megértenem ebben.

Amikor dolgozol, mi van meg előbb? Az üzenet vagy a ruhák képe?
Ennél a kollekciónál egyértelműen a gondolatiság volt meg előbb, bár természetesen az sem teljes egészében. A csend és a szabadság viszonyával már jóval a konkrét tervezési folyamat előtt foglalkoztam, de a ruhák nagy részének végleges megjelenését sokáig nem tudtam volna pontosan megmutatni.

Sőt, ennél a kollekciónál a ruhák megtervezése gyakran már magának a kivitelezésnek a része volt. Voltak előképeim, rajzaim és konstrukciós elképzeléseim, de nagyon sok esetben közvetlenül az adott darab elkészítését megelőző percekben hoztam meg a konkrét döntéseket.

Egy ilyen hosszú ideje érlelődő gondolati folyamatban azonban szerintem nincs különösebb okom félni az intuícióimtól. Nem a semmiből érkeznek, hanem mindabból a tapasztalatból és gondolkodásból, amelyet az elmúlt években felhalmoztam.

Ha valami nem működött, átszabtam. Ha valami elcsúszott a kivitelezés során, sok esetben úgy hagytam. Nem a tökéletesség igénye foglalkoztatott, hanem az, hogy a ruha saját létrejöttének körülményei is beleszólhassanak a formájába. Hogy az anyag viselkedése, egy váratlan szerkezeti helyzet vagy akár egy kivitelezési esetlegesség ugyanúgy nyomot hagyhasson rajta, mint az eredeti elképzelésem.

Természetesen ez nem jelentette azt, hogy a darabok egymástól függetlenül jöttek létre. Vannak visszatérő konstrukciós megoldások, formai összefüggések, amik összekapcsolják őket. De most kifejezetten igyekeztem nem cenzúrázni magam a tervezés során.
Valahol ez egy bizalomgyakorlat volt.
Megengedni, hogy a gondolat, az intuíció és a készítés körülményei együtt alakítsanak valamit, majd egy ponton megállítani ezt a folyamatot, és öltözékként rögzíteni.

Nem lett volna túl hiteles, ha a szabadságról készítek kollekciót, miközben minden egyes döntésemet a tökéletességnek való megfelelés határozza meg.

A saját hang megtalálása különösen összetett kérdés a divatban, ahol az önkifejezés eszközei eleve kulturális jelentésekkel telítettek. Hogyan ismerhető fel szerinted ebben a közegben, mi a sajátunk, és mi az, amit elvárásként tettünk magunkévá?
Azt gondolom, teljes bizonyossággal sehogy. És talán ez nem is olyan nagy probléma, mint amilyennek elsőre tűnik.
Nem hiszek abban, hogy létezik egy teljesen érintetlen, minden külső hatástól független énünk, amit egyszer csak megtalálhatunk. Az ízlésünk, a személyiségünk és az önmagunkról alkotott képünk folyamatosan alakul a környezetünkkel való kapcsolatunkban. Attól, hogy egy gondolat nem kizárólag tőlünk származik, még válhat a sajátunkká.
A divatban ezt különösen fontosnak tartom, mert itt szinte lehetetlen úgy létrehozni valamit, hogy az ne kapcsolódjon korábbi kulturális jelentésekhez.
Egy sziluett, egy szabás vagy egy anyag mindig hordoz magában valamit a múltjából. Szerintem az eredetiség sem feltétlenül ezeknek a kapcsolódásoknak a teljes megszüntetésében rejlik, hanem abban, ahogyan új viszonyokat teremtünk közöttük.

A divatiparnak ugyanakkor nagyon határozott elképzelései vannak arról, hogy mitől lesz valaki sikeres, releváns vagy kívánatos. Milyen tempóban kell dolgoznia, milyen láthatóságra van szüksége, hogyan kell kommunikálnia önmagát. Ezek között vannak szükséges és hasznos keretek is, de szerintem sok esetben már nem is kérdezzük meg, miért tartjuk fenn őket.

És itt van egy másik ellentmondás, ami engem kifejezetten érdekel. Ha minden döntésemet az határozza meg, hogy szembe akarok menni valamivel, akkor tulajdonképpen ugyanúgy attól függök, amit elutasítok.
Nem szeretném az ellenállást sem egy újabb kötelező identitássá alakítani. Sokkal érdekesebb számomra az a fajta tudatosság, amiben nem kell minden hatást elfogadnom, de nem is kell mindegyiket megtagadnom.
Talán a saját hang nem attól lesz valóban saját, hogy senki máséra nem hasonlít, hanem attól, hogy képes vagyok felelősséget vállalni azért, amit mondok vele.
 
 

Jól érzékelem, hogy van egy folytonosság a kollekcióid között? Pl. az „Önmagamra hajlok vissza” egyértelmű előzménynek tekinthető, úgy értem, hogy üzenetében és a látványvilágában is. Te milyen kapcsolatot fogalmazol meg a kollekcióid között? 
Abszolút, és ennek különösen örülök. Nem szeretnék minden szezonban egy teljesen új világot kitalálni pusztán azért, mert a divat működése ezt várja el tőlem. Vannak kérdések, amikhez újra és újra visszatérek, és szerintem az is a fejlődés része, hogy közben egyre pontosabban tudom megfogalmazni őket.
Az ÖNMAGAMRA HAJLOK VISSZA című diplomakollekciómban a körforgásos rendszerek működésével, a folyamatos változással és a saját tervezői identitásom körforgásosságával foglalkoztam. A ruhadarabokat nem végleges tárgyakként, hanem egy változó rendszer különböző fázisaiként értelmeztem. Már akkor is fontos volt a befejezetlenség, a dekonstrukció és a rekonstrukció viszonya, illetve az, hogy egy ruha mennyiben hordozza magában saját múltjának és lehetséges jövőjének nyomait.
A kutatás során fontos szerepet kapott Henri Cartier-Bresson döntő pillanatról alkotott gondolata is. Az érdekelt, hogyan lehet egy folyamatos változás egyetlen pillanatát úgy rögzíteni, hogy abban egyszerre legyen érzékelhető mindaz, ami megelőzte, és az is, ami még következhet.
A későbbi kollekcióimban ezek a kérdések egyre erősebben kapcsolódtak személyes és társadalmi tapasztalatokhoz. A BÚJJ-BÚJJ ZÖLD ÁG esetében a menekülés, a kiszolgáltatottság és a kényszerű alkalmazkodás foglalkoztatott. A CSENDDÉ LETT kollekcióban a hallgatás természetét kezdtem vizsgálni, majd a MIELŐTT HELYETTÜNK BESZÉLNÉNEK esetében a szabadság és az elengedés kérdése került előtérbe.
Vizuálisan is nagyon erősnek érzem a kapcsolódásokat. A rétegzettség, az egymásra épülő konstrukciók, a látható szerkezeti megoldások vagy a befejezetlenség különböző formái újra és újra visszatérnek, de mindig más jelentéssel.
A legérdekesebb változás talán a tervezési módszeremben történt. Míg a diplomakollekciómban egy tudatosan megtervezett rendszer különböző fázisain keresztül próbáltam megragadni a változást, addig most sokkal nagyobb szabadságot engedtem magának a készítésnek is.
Korábban a változást terveztem meg, most pedig egyre inkább hagyom, hogy maga a változás is részt vegyen a tervezésben.
És ha visszagondolok a diplomakollekcióm címére, ma talán még pontosabban értem, mit jelent számomra. Mert bizonyos értelemben azóta is ezt teszem: újra és újra visszahajlok önmagamhoz. Csak közben én sem maradok ugyanaz.

A Keleti pályaudvar az indulás, az érkezés és az átmeneti jelenlét tere, a Lotz-terem pedig ezen belül különös történeti és reprezentációs közeget teremt. Milyen céllal választottad ezt a helyszínt? Hogyan alakította a kollekció jelentését, hogy egy ennyire sokféle emberi történetet befogadó térben mutatkozhatott be?
A Keleti pályaudvar számomra azért volt különösen izgalmas, mert nem egy olyan tér, aminek elsődleges feladata, hogy reprezentáljon valamit. Az emberek nem azért mennek oda, hogy nézzék az épületet, hanem mert dolguk van. Valahová tartanak, valakire várnak, megérkeznek vagy éppen elmennek. Közben persze ott van ez a lenyűgöző építészeti környezet, amelynek a monumentalitása egészen különös viszonyban áll a hétköznapi működésével.

A Lotz-teremben ezt az ellentmondást még erősebben éreztem. Egy rendkívül reprezentatív tér, ami mégis egy folyamatosan működő közlekedési csomópont része. A szépsége nem választja le arról a valóságról, amely körülveszi.

Szerintem a divat nagyon gyakran próbálja megteremteni a saját, valóságtól elkülönített világát. Olyan környezeteket hoz létre, amikben minden kontrollált, minden szép, minden a megfelelő helyen van. Engem most éppen az érdekelt, mi történik, ha nem akarjuk teljesen kiszakítani a bemutatót a környezetéből.
Ráadásul egy pályaudvaron egészen különböző emberi történetek léteznek egyszerre. Valaki munkába indul, más hazatér, valaki búcsúzik, valaki talán éppen menekül valami elől. Kívülről ezekből a történetekből sokszor semmi sem látható. Csak embereket látunk, akik elhaladnak egymás mellett.

Ez nagyon közel áll ahhoz, ahogyan a ruhákról gondolkodom. Hiszen az öltözék is egy látható felület, ami mögött egy olyan személyes történet húzódik, amihez a külvilágnak nincs feltétlenül hozzáférése.
Szerettem volna, ha a bemutató nem eltünteti, hanem magával hozza ennek a helynek a történetét és ellentmondásait. Hogy a közönség ne tudja teljesen elválasztani a látottakat attól a városi valóságtól, amelyben az esemény létrejött.

A Keleti számomra ezért nem díszlet volt, hanem egy olyan hely, amelynek már előttünk is volt története, és amely a bemutató után ugyanúgy folytatta a saját életét. Mi csak egy estére váltunk annak részévé.

A bemutató dramaturgiájában hogyan jelent meg a kollekció által felvetett konfliktus az egyéni önazonosság és a külső elvárások között? Milyen szerepet kapott ebben a modellek karaktere, mozgása, egymáshoz való viszonya és a közönség tekintete? Mit tudott megfogalmazni az élő esemény, ami a ruhák önálló jelenlétéből még nem következett volna?
Azt hiszem, a divatbemutató műfaja önmagában is hordozza ezt a konfliktust. Embereket helyezünk más emberek elé, akiknek az a feladatuk, hogy figyeljék, értelmezzék és bizonyos értelemben megítéljék a megjelenésüket. Közben pedig éppen arról szeretnénk beszélni, hogy mennyire meghatároz bennünket mások tekintete. Ezt az ellentmondást nem akartam feloldani, sokkal inkább szerettem volna használni.
A modelleknél ezért nem egy egységes, hibátlan szépségképet kerestünk. Sokkal jobban érdekeltek az ismerős, néha kifejezetten kényelmetlen emberi állapotok. Amikor valaki egy hosszú éjszaka után hazafelé tart, elázik, rohan, vagy egyszerűen már nincs energiája arra, hogy a lehető legelőnyösebb változatát mutassa a külvilágnak.
Ezekben a helyzetekben van valami különösen őszinte. Nem azért, mert ilyenkor feltétlenül közelebb kerülünk egy elképzelt, valódi önmagunkhoz, hanem mert átmenetileg elveszítjük annak a lehetőségét, hogy minden részletet tudatosan szabályozzunk.

A modellek karaktereit sem szerettem volna egyetlen viselkedésmintához igazítani. A sietség, a fáradtság, az esetlenség és a határozottság különböző állapotait kerestük. Azt, ahogyan emberek egymás mellett léteznek anélkül, hogy feltétlenül ugyanannak a történetnek lennének a szereplői.

Ebben a közönség jelenléte is fontos volt. Egy kifutón az ember pontosan tudja, hogy nézik. A néző pedig tudja, hogy néznie kell. Ez egy furcsa, kölcsönösen elfogadott helyzet, amiben a tekintet szinte fizikai erővé válik. Engem az érdekelt, hogyan változik meg ebben a helyzetben a test, a mozgás és az öltözék kapcsolata.
A zene és a szöveg is ezt a feszültséget erősítette. A „Mielőtt helyettünk beszélnének” mondat ismétlése egyfajta belső mantraként működött, amely egyszerre lehetett figyelmeztetés, kérés vagy egy egyre határozottabb kijelentés.

A ruhákat természetesen önmagukban is szeretném érvényesnek látni, de egy élő bemutató során olyan dolgok történnek velük, amelyeket nem tudok teljesen előre megtervezni. Egy mozdulat, egy tekintet, a fény vagy a zene egy pillanat alatt megváltoztathatja azt, ahogyan érzékeljük őket.

Számomra ez az élő esemény legfontosabb sajátossága.
A ruhákon keresztül megfogalmazhatok egy gondolatot, de a bemutató során ez a gondolat már nemcsak az enyém. Valós testek, emberek és pillanatok alakítják tovább, és ettől történik meg igazán.

Mik a visszajelzések a bemutató óta?
A visszajelzések eddig nagyon pozitívak, ami természetesen hatalmas öröm. Ugyanakkor számomra talán még fontosabb, hogy a bemutató után először nem maradt bennem az a korábbi eseményekhez kapcsolódó hiányérzet, amiről már beszéltem.

Persze rengeteg apróságot tudnék felsorolni, amit ma már másképp csinálnék. Voltak dolgok, amik nem úgy sikerültek, ahogyan elképzeltük, és biztosan lesznek olyan döntéseink, amiken néhány év múlva mosolygunk majd. De ezek most valahogy nem vesznek el abból, amit létrehoztunk.

Érdekes volt látni, hogy a vendégek mennyire különböző dolgokat emeltek ki az eseményből. Olyan részletek is meghatározó élménnyé válhattak számukra, amiket mi a szervezés során egészen természetesnek gondoltunk. Ebből is azt érzem, hogy a bemutató egy ponton túl már önálló életet kezdett élni.

Ami viszont személyesen egészen váratlanul ért, az a bemutató utáni csend volt. Hónapokon keresztül szinte minden napnak nagyon pontos feladata és iránya volt, rengeteg emberrel folyamatosan kapcsolatban álltunk, majd egyik pillanatról a másikra megszűnt ez a közös sürgetettség. Egy ideig furcsa volt, hogy már nincs mit azonnal megoldani. És ebben a hirtelen felszabaduló térben olyan személyes kérdések is előkerültek, amikre korábban talán nem jutott elegendő figyelmem.

Különös ellentmondásként éltem meg, hogy miközben szakmailag egy nagyon fontos és felszabadító eseményen voltam túl, a személyes életemben továbbra is voltak olyan bizonytalanságok, amelyekkel nem tudtam ugyanilyen magabiztosan bánni. Attól, hogy képes voltam létrehozni egy teljes világot a saját elképzeléseim szerint, még nem feltétlenül tudtam minden helyzetben ugyanilyen határozottan működni a saját életemben.

A divatbemutató műfaja egyébként ebből a szempontból elég kegyetlen. Hónapokon keresztül dolgozol valamin, ami aztán néhány perc alatt megtörténik, és véget ér. Engem most az is érdekel, mi marad meg belőle hosszabb távon. Nemcsak a közönségben, hanem bennem is.

A kollekció címe arra is figyelmeztet, hogy mások folyamatosan meghatározni akarják, kik vagyunk, hogyan jelenjünk meg és hogyan viselkedjünk. Egy tervező ruhái ugyanakkor egy bemutató után jó eséllyel új viselőkhöz kerülnek, akik új jelentésekkel ruházzák fel őket. Hogyan képzeled el ezt az átadást: mit szeretnél, hogy a kollekció állításából továbbvigyenek? Hol kezdődik az ő saját hangjuk és hogyan integrálódik abba az egyedi konceptualitásba, amit átadsz?
Szerintem egészen abszurd lenne, ha egy olyan kollekció esetében, amely a kívülről meghatározott identitások megkérdőjelezéséről szól, én szeretném előírni, hogyan kell viselni vagy értelmezni a ruháimat.
A tervezői szándék számomra egy kiindulópont, nem pedig egy végérvényes jelentés. Természetesen vannak nagyon pontos gondolataim az egyes darabokról, de nem várom el, hogy ezek változatlanul továbbéljenek a viselőjükben.
Sőt, nem is feltétlenül kell ismernie a teljes koncepciót. Lehet, hogy valaki egyszerűen azért szeret bele egy ruhába, mert tetszik neki, ahogyan áll rajta. Mert szereti az anyagát, a mozgását, vagy mert egy adott élethelyzetében valamiért fontos lesz számára. Ezt egyáltalán nem érzem kevésbé érvényes kapcsolódásnak annál, mint amikor valaki tudatosan a mögötte álló gondolat miatt választja.
Egyébként is érdekesnek tartom, mennyire megváltozhat egy ruhadarab jelentése attól függően, ki viseli.
 
Ugyanaz a kabát egészen más lehet két különböző emberen, de akár ugyanannak az embernek az életében is mást jelenthet néhány év elteltével.
Azt szeretném, ha a ruháim képesek lennének együtt élni azokkal, akik viselik őket. Ha nem egy előre meghatározott karaktert kényszerítenének rájuk, hanem lehetőséget adnának a saját személyiségük megjelenítésére.
Talán az lenne a legfontosabb, hogy a viselő ne érezze kötelességének az én gondolataimat képviselni. Nem szeretném, hogy a ruháimon keresztül az én hangomon beszéljen. Sokkal inkább azt, hogy a sajátján szólalhasson meg, akár egészen mást mondva, mint amit én eredetileg elképzeltem.
Hiszen a ruha egy ponton túl már nem rólam szól. És ezt egyáltalán nem érzem veszteségnek.

Szakmailag mi az a csúcs, amit tervezőként szeretnél elérni?
Nagyon sok ambícióm van, és nem szeretnék úgy tenni, mintha a szakmai elismerések vagy a nemzetközi lehetőségek nem lennének fontosak számomra. Szeretném, ha a munkáim minél több emberhez eljutnának, ha egyre komolyabb szakmai közegben dolgozhatnék, és ha egyszer a márka gazdaságilag is olyan stabilan működne, hogy ne kelljen minden egyes újabb kollekció előtt újrateremtenem a létezésének feltételeit.
De egyre kevésbé tudok egyetlen konkrét pozíciót vagy eredményt végső célként megnevezni. Nem hiszem, hogy van egy pont, ahol az ember egyszer csak megérkezik, és onnantól minden rendben van.
Azt viszont pontosan tudom, hogy milyen működést nem szeretnék. Nem szeretnék egy olyan márkát felépíteni, aminek a fenntartása végül fontosabbá válik annál, mint ami miatt létrehoztam. Nem szeretném elveszíteni a kíváncsiságomat, és azt sem, hogy legyen időm gondolkodni, kísérletezni, vagy akár hosszabb ideig foglalkozni egyetlen kérdéssel.
Fontos számomra az is, hogy mások számára lehetőségeket tudjak teremteni. Az oktatás és a közös alkotói munka régóta része az életemnek, és nem szeretném, ha ezek a területek idővel eltűnnének a tervezés mellett. Sokkal inkább egy olyan közeget szeretnék kialakítani, amiben egymást erősítik.

Hosszú távon pedig talán az jelentené számomra a legnagyobb eredményt, ha néhány évtized múlva visszatekintve nem pusztán sikeres kollekciókat és bemutatókat látnék, hanem egy következetes, folyamatosan alakuló életművet. Valamit, ami túlmutat az aktuális trendeken és szakmai elvárásokon.

És persze szeretném mindezt úgy csinálni, hogy közben maradjon időm élni is. Mert nagyon szeretem a munkámat, de egyáltalán nem szeretném, ha egyszer kizárólag ebből állna az életem.
 

 
____
Az asalon.hu számár a catwalk képeket készítette: zsibi.com
 
Összes look: 
 



Hírlevél feliratkozás
A hírlevélküldéssel kapcsolatos adatkezelési tájékoztatót elolvastam és tudomásul veszem

Hasonló hírek