Most gondolhatnék a formás lábaimra, a táskás szemeimre, vagy a ritmusérzékemre, csak hogy kiemeljek párat azok közül, amiket anyai vonalon kaptam ajándékba. Jelen esetben viszont, a nagymamám ruhatárára gondolok.
Mary és az
„Egykisparizs” #öltözzkiotthon kihívására álltam neki a feladatnak, hogy újraalkossak egy régi
»Ez a divat« címlapot, amit elsőre úgy gondoltam, hogy saját ruháimból, a mai divatnak megfelelően fogok megoldani. A dolgot ugyanakkor nehezítette, hogy a ruháim háromnegyede Budapesten van, úgyhogy hiába borogattam ki a ruhásszekrényem tartalmát, nem találtam megfelelő ruhát. A címlapokat is vagy hatszor lapoztam végig, de mivel nem állt igazán össze a kép, félretettem a dolgot egy kicsit…
Épp mamámnál húsvétoztunk, amikor hirtelen bevillant az ötlet, hogy szétnézek az ő gardróbjában.
Mi lenne, ha mixelném a ruháit az enyémmel, így a két kor trendjeit is keverném?!
Mindig is szerettem párosítani a különböző stílusokat, ezáltal teremtve egyfajta egyensúlyt. Aztán, ahogy elkezdtem beleásni magam a nagymamám kincseibe, rájöttem, hogy az egész szettet az ő holmijaiból fogom összeválogatni. Tetszettek a színek, a fazonok, az illatok. Elkapott az inspiráció, bekapcsolt a kreatív énem és elkezdtem kipakolni a kanapéra azokat a darabokat, amikkel tervem volt.
Újranéztem a borítókat és hamar rájöttem, hogy azt a címlapot, ami már elsőre is a legjobban tetszett és amiről akkor lemondtam, mégis meg tudom csinálni.
Kiindulásnak két krémszínű blézert választottam; nem tudtam eldönteni, melyik tetszik jobban. Nagyon izgalmasnak találtam viszont, ahogy egymásra véve teljes képet alkottak.
Mami ennél a résznél kikerekedett szemekkel kérdezte, hogy minek akarom mind a kettőt magamra húzni??
Közben mesélni kezdett, hogy melyik kosztümöt milyen alkalomra varratta és viselte. Ekkor tudtam meg azt is, hogy a dédnagymamám testvére varrónő volt, aki az akkori divatmagazinokból varrt és öltöztette az úrinőket. Korábban sosem meséltek erről, és mindig csodálkoztak, hogyan lettem ilyen öltözködés mániás, és honnan van az az érzékem, amivel már óvodás koromban is válogattam a ruhákat. Erre most tudom meg, hogy egy családi örökség lehet.
Szeretek kísérletezni, mindig valami szokatlant, valami csavart belecsempészni az öltözékembe, ezzel is kifejezve önmagam. Itt most a blézerek rétegezése volt a csavar.
Egy ezüstszálakkal húzott, halványzöld blúzt választottam még hozzá; amúgy is imádom a csillogó darabokat. Az utóbbi időben az élére vasalt nadrágok is nagy kedvenceim lettek; szerencsére mami szekrényében ebből is bőven akadt választék. Végül egy gumis derekú nadrágot szúrtam ki. Nem láttam ilyet korábban és nagyon viccesnek találtam az elegáns nadrágot gumis derékrésszel. Mami ugyanis nem hajlandó viselni semmi olyat, amit kényelmetlennek talál. Nekem kicsit így is nagy volt, meg kellett hátul tűzni.
Gyakran veszek amúgy magamra nagyobb ruhadarabokat, nem zavar, ha valami nem az én méretem, amit mami sosem tud megérteni, miért jó… Most is közbe szólt többször is:
„De hát kislányom, ezek lógni fognak rajtad!”
Az egész szettben a legnagyobb kedvencem mégis a kendő; amúgy is imádom a fejfedőket, gyakran hordok kendőt, vagy turbánt. Nem meglepő módon maminak épp volt egy színben passzoló kendője a szekrény alján, így örültem, hogy ezt is bele tudtam építeni.
Így született meg ez a halványzöld, pisztácia szín, monokróm hatású összeállítás.
Szerintem igazán üde, tavaszias lett, és annak ellenére, hogy egyik sem mai darab, szuperül megállná a helyét bárhol. Ha egyszer vége lesz ennek az őrületnek, biztosan viselni is fogom majd egy eseményen, csak a kis méretű cipőt fogom lecserélni egy sajátra…
Bár az eredeti terv az volt, hogy csak én szerepelek a képeken, hamar jött az ötlet, hogy ha már az ő ruháit viseltem, a mamit is felöltöztessem. Őt szinte mindig rá lehet venni a mókára, most is egyből rábólintott. Azt ugyan nem értette, miért kell egymásra venni két blézert neki is, de azért felvette.
Szintén hirtelen ötlet volt, hogy az lenne az igazi, ha anyával is megcsinálnánk. Nagy meglepetésemre ő is igent mondott, pedig ő nehezebb eset. Közben azért hevesen tiltakozott, hogy neki ez nem fog jól állni, ne rakjam a fejére a kendőt, nincs jó feje hozzá… Viszont tudja, hogy értek hozzá, így bár főképp csak szórakozott a helyzeten, hogy milyen idiótán nézhet ki, hagyta, hogy csináljam. Amikor mutattam neki képeket, a reakciója a következő volt: „Hát ez egyáltalán nem is rossz!” És láttam, ahogy felcsillan a szeme, és nem tiltakozott tovább, sőt, elkezdte nagyon is élvezni a dolgot.
Végül nagyon jól szórakoztunk, és egy felejthetetlen közös emléket adott mindhármunknak.
Az #öltözzkiotthon játékot szívből ajánlom mindenkinek, mert ezekben az otthon töltött, néha talán nyomasztó hétköznapokban is felpezsdít, beindítja a kreativitást, kimozdít a komfortzónából.
Annak is ajánlom, aki nem szereti mutogatni magát. Nem kell, hogy lefotózd és feltöltsd a képet, egyszerűen csak csináld meg a magad örömére!
Áss a szekrényed mélyére! Vedd elő azokat a ruháid, amiket évekkel ezelőtt vettél meg, de aztán sosem volt bátorságod felvenni semmilyen eseményre!
Otthonra pont jó lesz!
Táncolj, énekelj, őrülj meg! Nem baj, ha dilisnek néz a családod, mint engem is, csak érezd jól magad! Ki tudja? A végén még lehet ők is csatlakoznak hozzád ;)
