Bezárás

Keresés

Bezárás

« Vissza

„Szoknyában könnyebb megbocsátónak lenni… Megérinteni, megsimogatni valakit”

Vanyovszki Mária

Emlékeztek a tavalyi #viseljszoknyát kihívásomra? A 2022-es májusi írásom mind a mai napig sokakat megihlet. Kedves Olvasók, fogadjátok végtelen hálámat azért, hogy követtek és időt szántok a tapasztalatok megírására is! Minden egyes üzenet visszaigazolása annak, hogy az öltözködéssel való foglalkozás fontos, hiszen egy izgalmas, belső önismereti munkát is jelent. A mai írásomban két olvasói levélből idézek: egy 67 éves hölgytől és egy ifjú, kisgyerekes édesanyától.

Minden nőnek lehet olyan testrésze, amivel csúfolták, megszégyenítették, vagy egy története, ami rávetül a kinézetével való kapcsolatára. Gyakran fordulhat elő az is, hogy egy képzelt ideálhoz hasonlítjuk magunkat, és közben pont az egyediségünkből fakadó értékeink miatt szégyenkezünk. A háttérben állhatnak gyerekkori rossz élmények, csúfolódások, kamaszkori vagy párkapcsolati traumák, amiket tovább erősíthetnek a női lét változásaiból eredő kihívások és a külvilág ehhez kapcsolódó elvárásai.
 
Egy téves menekülés lehet ebből a helyzetből az, amikor valaki tagadja, hogy számára a külső fontos lenne.
Amikor kiskamaszként a kinézetemre adott megjegyzésekkel bántottak, vigasztalásképpen én is azt mondogattam magamnak, hogy "okosabb vagyok, mint szép"… Felnőttkorom önismereti és önfejlesztő munkáinak köszönhetően harmincas éveim végére fordult át bennem az, hogy elégedett lettem a kinézetemmel, és onnantól másképp jártam-keltem a világban. Az öltözködés ebben a folyamatban, mindvégig fontos szerepet játszott. Egy izgalmas játszóteret jelentett, ahol kiélhettem a kreativitásom és az „ufóságom” lényegeit. Természetesen volt korszakom, amikor én is megszenvedtem azt, amit az életünk folyamán párszor mindannyian megtapasztalunk:
 
AMIKOR MEG AKARUNK FELELNI VALAMINEK ÉS BE AKARUNK ILLESZKEDNI VALAKIK KÖZÉ...

Visszafogtam a stílusom, és egész Kínáig kellett mennem ahhoz, hogy megtapasztaljam a másság örömét, ami nemcsak szórakoztató, de gyógyító is tud lenni.
 

Az alábbi levélrészletet egy 67 éves, kedves olvasómtól idézem:
 
„Ahol élek, eléggé különcnek tartanak, mert nem olyan a frizurám sem, mint itt a hasonló korúaknak: azaz a rövid, ősz, belőtt, daeuros frizura. Őszülök én is, és az eredeti sötétbarna színemre visszafestem; és hosszú is, hogy lazán fel tudjam tűzni vagy hátul össze tudjam fogni. Ez sokaknak nem tetszik, mondják is… Most pedig, hogy csak szoknyában járok végképp nem értik a helyzetet. A többség szűk farmerben, leggingsben, dzsekiben jár hajadonfővel, vagy bojtos sapkában.”

A másság érzése bátorságot ad. Miközben szórakoztathatjuk vele magunkat, inspirálóan hat a környezetünkre is:
 
 „Pár napja vettem egy mély paradicsom-vörös kordbársony, kissé elasztános maxi, részekből szabott szoknyát. Felül szép passzentos, alul sem túl bő, 130 cm. Nagyon jól érzem magam benne. Ma pl. fekete rövid műszőr bundával vettem fel, fekete lapos sarkú, hosszú szárú csizmával, bordós, vállon keresztben átdobós kis táskával, fekete féloldalt felhajtott, puha kalappal és fekete-pirosas mintás nagy sállal a nyakam körül. Szerintem nagyon szuper volt! Az utcán másodpercekkel hosszabb ideig néztek mint máskor. Volt aki mereven bámulta a szoknyámat. Már mosolyogtam a helyzeten. Ezt észrevették és ismeretlen férfiak (fiatalok is) elkezdtek bólintgatni, köszöngetni, ha rájuk néztem.” - folytatja a levél írója.
 
 
Az önazonosság és a merészség nemcsak tiszteletet vált ki a környezetből, de inspirálóan, sőt gyógyítóan hat a világra is, ahogy a levélíró is megfogalmazza:
 
„Az a tapasztalatom, hogy szoknyában könnyebb megbocsátónak lenni, elengedni a sértéseket, könnyebb kedvesnek és mosolygósnak lenni. Könnyebb megérinteni, megsimogatni valakit. Az élet nehézségeit könnyebb elviselni, mert azáltal, hogy gyenge vagyok, tudok igazán erős lenni... Most úgy érzem, minden szoknya "varázsszoknya", és nekünk ezt szabad használni és örülni ennek a varázslatnak. Azt vettem észre, hogy egy szoknya sokkal nőiesebbé tud tenni mint egy tűsarkú cipő.
 

Hálás vagyok Istennek, hogy nőnek teremtett.”

 
 
 
Az öltözködésünkben való játékkal gyerekkorunk érintetlen zsenialitásához is visszatalálhatunk:
 
„A postán, a sorban állás közben egy 3-4 év körüli kislány jött oda mellém. Kis pörgős szoknya lógott ki a dzseki alól. Megmutatta, milyen bő a szoknyája és milyen jól tud benne pörögni. Megkérdezte, hogy: "Neked is kell cicanadrágot felvenni a szoknya alá, hogy ne fázz meg?" Mondtam neki, hogy persze, persze kell.... (Mi nők rögtön tudtunk kommunikálni, mert volt kapcsolódási pont) A kislány édesanyja mesélte, hogy annyira szereti a szoknyát a kislány, hogy legszívesebben abban is aludna...” - meséli ugyanaz az olvasó.
 
 
Amit gyerekként alapnak vettünk, az felnőttkorunk életfaladatainak hátterébe szorulva alkalmi, ünnepi igénnyé alakulhatott, ahogy egy másik olvasó, egy fiatal, kisgyerekes édesanya fogalmazta meg:
 
„Habár sok szoknyám van, de azokra mindig úgy tekintettem, hogy valamilyen alkalomra viselem, vagy legalább munkában… A terhességem nagy részében is itthon voltam, mivel szigorúan feküdnöm kellett. December óta nagyjából ugyanazokat a ruhákat hordtam, és most (a kihívás apropóján – szerk.) annyira jól esett egészen másféle, különlegesebb ruhákban lennem. Már azért a jó érzésért megérte belevágni ebbe a kihívásba, amit az okozott, hogy belenéztem a tükörbe.

Élveztem, hogy szoknyában mentem játszótérre, a boltba, a havi státuszra, illetve vonatozni a kisfiammal. Tetszett ez a ,,miért is ne?"-érzés, és igazából sehonnan sem lógtam ki.

A férjem pedig? Minden nap, amikor hazajött ebédelni, elégedetten mosolygott, hogy ma is milyen csinos vagyok. Az viszont egyáltalán nem tűnt fel neki, hogy már két hete csak szoknyában lát :) Örültem ennek, mert ez is azt támasztotta alá, hogy egyáltalán nem idegen a szoknya a hétköznapokra, és úgy általában hozzám…
 
Ez a 14 nap segített abban, hogy ne csak jeles alkalmakra tegyem félre a szoknyákat, ruhákat, hanem akár az itthoni mindennapjaim része is legyen.

Az én célom a saját nőiességemhez való visszatalálás is volt, ehhez úgy érzem, közelebb értem.

Persze, ez nem lineáris dolog, de a bátrabb ruhaviselésem egy eszköz lehet a kezemben. Szeretnék is élni vele!”

 
A #viseljszoknyát kihívásnak nemcsak személyes élményei, szakmai eredményei is lettek. Kocsis Angéla, fenntarthatósági aktivista, kézműves vállalkozó a szoknyaviselet elkötelezett híveként intenzív alkotásba kezdett, és az újrahasznosítás különböző kreatív technikáival egy egészen egyedi kollekciót készített.
 
„Már majdnem 10 éve csak szoknyában járok, nincs is igazi nadrágom. Ezt is az élet hozta magával: egyszer valahogy nyár közepe felé vettem észre, hogy már hónapok óta szoknyát hordok. Aztán így maradtam, télen-nyáron. Nagyon jó egyébként, én azelőtt nagyon felfázós voltam, derékmelegítők garmadáját próbáltam a farmerjaimhoz. Mióta csak szoknyákat viselek, a derekam, a medencém védve van, sose fázok fel, semmilyen évszakban.” - meséli oldalán a Kétfecske néven ismert, újrahasznosító márka alapítója.
 
 
Ha ihletett kaptál a szoknyaviseléshez és fontos számodra a fenntarthatóság, a zéró hulladék, az újrahasznosítás, a tudatos választás és a helyi, kézműves alkotók támogatása, akkor érdemes időről-időre körülnézned a szoknyagyar.hu kínálatában. Garantáltan nem fogsz tucatárut venni, mivel itt mindenből csak egy darab készül, aminek ráadásul története van.

Írd tovább te is a szoknyás nők történetét!

 
_____
 
Az illusztrációként használt képeket Gaál Anikó készítette a Kétfecske szoknyáiról. Modell: Hegedűs Bori, énekesnő.
 



Hírlevél feliratkozás
A hírlevélküldéssel kapcsolatos adatkezelési tájékoztatót elolvastam és tudomásul veszem

Hasonló bejegyzések