Van abban valami sorsszerű, hogy egy Magyarországról Hollandiába elszármazott anya lánya visszatér az eredetét kutatni, majd a viseletek örökségén keresztül már nemcsak önmagát fejleszti, de a világot is edukálja. Ő Fehérné van Luijk Mariëlle, alias Holland Marcsi, aki Utrechtből költözött Magyarországra: népviseletgyűjtő, régiségkereskedő, hegedűművész és idén ősztől a Debreceni Egyetem történelem- és néprajtudományi doktorandusza. Vele beszélgettünk a munkája kapcsán arról is, mit gondol az öltözködős jövőjéről, a fenntartható divat és a viseletek összefüggéseiről.
Említetted, hogy tizenkét évesen még természetesnek tartottad az öt eurós Primark-pólót, ma viszont olyan ruhatárat építesz, amelynek darabjai akár egy életen át elkísérhetnek. Hol kezdődött a saját szemléletváltásod? És mit tanított neked a népviselet a ruha valódi értékéről?
Amikor még fogalmam sem volt, hogy egyáltalán hogyan készül egy ruha, beleértve maga az alapanyag mint például a kender, len, vagy pamut elkészítése, és azon felül a szabás, illetve a varrás is, addig csak azt tartottam fontosnak, hogy minél több darabot vásárolhassak a lehető legkevesebb pénzért. Akkoriban még nem volt annyira elterjedt a fast fashion, mint most, de már akkor is tudtam, hogy ez az üzletlánc gyakran olyan alapanyagokat használ, amelyek hamar tönkremennek, így rövid távon olcsónak tűnt, de hosszú távon meg borzasztóan drága, ha minden hónapban ugyanazt meg kell venni.
Amikor egyre többet kezdtem tanulni a népviselet elkészítéséről, milyen hosszú procedúra volt önmagában a kendervászon, vagy a lenvászon elkészítése, a rengeteg kézzel hímzett motívum, amelyet akár egy télen át hímezgettek a lányok és asszonyok, és a kelengye, amely egy nő az egész élete végéig kiszolgált,
talán akkor döbbentem rá, hogy amit most csinálunk, az teljesen eltér attól, mint ahogyan évszázadok óta élünk.
Emellett dokumentumfilmeket is néztem, mint például “The true cost”, amely szintén nagy hatással volt rám.
Holland apa és magyar anya gyermekeként két öltözködési kultúrában nőttél fel. Milyen alapvető különbségeket látsz a holland és a magyar öltözködés között? Praktikusságban, nőiesség kifejezésében, a színekhez, a díszítéshez vagy éppen a ruhák élettartamához való viszonyban? Gondolok itt a régi viseletekre és a nők mai szokásaira is.
Csak felszínesen kutattam a holland népviselet, de azért egy bizonyos párhuzamot tudnék vonni a holland mentalitás, a népviseletük, illetve a mai öltözködés között: általánosítva azt mondhatjuk, hogy a holland kultúrában nem szalonképes a kérkedés, beleértve a kirívó öltözködést is. Úgy gondolom, hogy ez a mentalitás a szigorú kálvinista vallásból fakadhat és ez a gondolkodásmód a ruházatukban is megjelent.
A holland utcákon leginkább a basic, praktikus ruhadarabok dominálnak, visszafogott, semleges színek és szinte mindenki hasonlóan öltözködik. A nők leginkább farmerba öltöznek, lapos, sportos cipőben járnak, és ritkán ragadják meg az alkalmat, hogy magassarkúban, illetve estélyi ruhákban jelenjenek meg, még a Concertgebouwban (Hollandia legrangosabb hangversenytermáben) sem.
Jól emlékszem, hogy közvetlen a költözés után hivatalos voltam egy magyar “bálban”, és ahogy beléptem az ajtón, majd körülnéztem, csak azt vettem észre, hogy borzasztóan “alul” voltam öltözve, így rögtön hazamentem és átöltöztem. Ekkor döbbentem rá, hogy egy teljesen másmilyen viseletkultúrában csöppentem.
Fortepan / Sándor Dávid, Amszterdam 1987
A fenntartható divat gyakran az alapanyagokról, a gyártási körülményekről és az ökológiai lábnyomról beszél. A népviseletek történetében ehhez hozzáadódik a javítás, a kímélés, az öröklés és a személyes kötődés. Szerinted mit tanulhatna ebből a mai divatipar – és mit a mai vásárlók?
Ratkó Lujza népviseletkutató ezt a problémát nagyon szépen fogalmazta meg egy viseletkonferencián, és ez a gondolat a mai napig eszembe szokott jutni.
Az a legnagyobb gond, hogy nincsen személyes kötődésünk azon tárgyak íránt, amelyek nem a saját kezünk munkái, mivelhogy nem fektettünk bele semennyi időt és energiát.
Napjainkban nem annyira alapvető tudás a varrás, mint ahogy egykor volt, és ha a ruháról leesik egy gomb, vagy elenged egy oldalvarrás, képesek vagyunk eldobni és helyette egy másikat venni. Ehhez egy szemléletváltozás szükséges, ne tekintsünk úgy a tárgyakra, hogy “lesz helyette más”, hanem próbáljuk javítani, amennyire csak tudjuk. És ez vonatkozhat az életünk minden részére...
És még az egy apró javítás is segíthet abban, hogy egy picit jobban magunkénak érezzünk egy-egy ruhadarabot. Sokkal tudatosabban lenne érdemes vásárolni is, azaz legalább átgondolni, hogy a huszadik Sheines pólóra tényleg szükségünk van-e, vagy csak a vásárlás élményéért vesszük meg.
Fotó: Mohos Zsófia, Tardi menyecske és idősebb asszony.
Számodra fontos, hogy a népviselet eredeti formájában maradjon meg, miközben azzal, hogy felveszed és mai környezetben mutatod be, új életet is adsz neki. Hol húzódik a határ a hagyomány életben tartása és kortárs újraértelmezése között? Számodra mikor válik egy feldolgozás hiteltelenné vagy puszta dekorációvá?
Külön kezelem a két dolgot, vannak az ‘in situ” fényképek, ahol tetőtől talpig egy adott falunak a viseletében jelenek meg. Ilyenkor egyben a viselethez tartozó “rejtett” szabályrendszer és szokások vannak megörökítve a képen, amelyet az öltöztető asszonyok adnak át.
Számukra magától értetődő, hogy egy adott viseletet mikor, hol és mivel viselték. Emellett nagy rutinjuk van magában az öltöztetésben is: az a precizitás és türelem, amellyel dolgoznak annak érdekében, hogy a viselet valóban úgy érvényesüljön, ahogyan kellene — manapság már ritkán látható.
A Facebook nap mint nap feldobja a “viseletes” képeket, ahol rengeteg pontatlansággal szoktam találkozni. Egyre jobban szűrom ki azokat a hibákat, mint például a viselet színhasználata, amely nem tekinthető adekvátnak sem az adott életkor stílusjegyeihez, sem a helyi ízlésvilághoz viszonyítva, ami torz képet adhat a valóságról. Igazság szerint leginkább ilyen esetekben válik számomra hiteltelenné egy viselet, és puszta - színpadi - jelmezzé válik, pedig itt pont az ellenkező lenne a cél.
Ha valaki felvesz mondjuk egy széki lékrit egy farmerrel, akkor már eleve a viseletdarab az eredeti kontextusából ki lett emelve és egy másmilyen funkciót kap, ezért ezt teljesen másként kezelem. Jómagam is szoktam ünnepi viseletként felölteni egy-két eredeti népviseleti darabot, amit olyankor a modern ruháimmal párosítok.
A népi motívumok időről időre megjelennek a divatkollekciókban, gyakran trendként, az eredeti jelentésüktől elszakítva. Mitől lehet számodra hiteles egy kortárs tervező népi ihletésű munkája? Elég az esztétikai érzékenység, vagy szükség van néprajzi kutatásra, helyi tudásra és az érintett közösségekkel való együttműködésre is?
Számomra egy népi ihletésű munka csak abban az esetben tud tud hiteles lenni, amikor az alkotó tiszta szándékáról meg vagyok győződve. Ezen a méltóságteljes hozzáállást értem, amely számomra egy abszolút követelmény.
Eszméletlenül sokat tud elárulni a végleges termék magáról az alkotóról, a mentalitásáról és a kreatív folyamatról is.
Például arról, hogyan dolgozta fel a motívumokat, illetve hogy egyáltalán belefektette-e a kellő időt és energiát az eredeti forrás tanulmányozásába.
Csak a profit a lényeg, vagy az alkotó valóban értékeli azt a helyi tudást, amelyet elsajátított, és szeretné tiszteletben tartani azt a kultúrát is, amelyből inspirációt merített? Egyáltalán ad-e vissza valamit annak a közösségnek, ahonnan az adott hímzésminta vagy viseletdarab származik?
Sok fiatal varrónőt és alkotót ismersz, akik régi viseleteket rekonstruálnak vagy restaurálnak. Látsz lehetőséget arra, hogy ezek a mesterségbeli tudások kortárs designerekkel találkozva új, hordható és fenntartható darabokat hozzanak létre? Milyen együttműködésben vennél részt szívesen, és mi lenne az, amihez gyűjtőként vagy leendő etnográfusként nem adnád a neved?
A hétköznapjaimban is szívesen viselek olyan ruhákat, amelyek tükrözik azt, amit képviselek, illetve azt, amivel szeretek foglalkozni. Így a gardróbomban leginkább vintage, egyedi darabok találhatók, amelyek jó minőségű alapanyagokból készültek, és valóban betöltik az „időtlen” funkciót.
Nemrég megajándékozott a fiatal designer, Kriston Gitka egy csodás alkotással, amelyben a régi mintákat és a modern szabást ötvözte. A ruhámat az a bizonyos koszorús-rozettás, szabadrajzú hímzés díszíti, amelyet a matyók „cipés-madaras” mintaként ismertek, és amely a legrégebbi stílusok közé sorolható. Ennek előzménye, hogy Gitta a saját mintájának megtervezését megelőzően komoly kutatómunkát végzett a mezőkövesdi Matyó Múzeumban és a miskolci Herman Ottó Múzeumban, hogy minél hitelesebb forrásokból meríthessen ihletet. Ezt követően prémium lenvászonra kézzel varrta fel az általa tervezett, eredeti archaikus motívumokból inspirálódott díszítményeit. Ez a ruha teljes mértékben megfelel a magas elvárásaimnak, valamint az igényeimhez is illik, és bízom benne, hogy több éven keresztül fogom tudni hordani. Olyan ruhához, ami csak egy adott év divatját követi, ráadásul olcsó, poliészter nyomott mintás anyagból készítik, ahhoz nem adnám a nevemet.
A népi öltözködésben a női sors és a ruhadarabok története szorosan összefonódik. A viselet egyszerre adott tartást, közösségi identitást és női erőt, ugyanakkor jelezhette a nő korát, családi állapotát, társadalmi helyzetét is, miközben talán szigorú szabályok közé is szorította. Hogyan látod ebből a nézőpontból a nők szerepének változását?
Bizonyos mértékben azt lehet mondani, hogy most már “szabadabban” öltözhetünk, főleg az idősebb korosztálynál látom, hogy kvázi a korukat letagadva, színes holmikban járnak, mert nincsenek már arra rákényszerítve, hogy tetőtől talpig feketében öltözzenek.
A ruha ugyanakkor most is sokat elárulhat a viselőjéről. Ilyen módon korlátozhatja is, ha esetleg nem felel meg az átlagos elfogadott társadalmi normáknak. Ha valakit még nem ismerünk, akkor a nonverbális jelek mint testbeszéd, testtartás, valamint a ruházatunk alapján ítéljük meg egyből, mielőtt bármit mondott volna.
Állásinterjún igyekszünk megjelenni olyan ruházatban, amely jelzi, hogy professzionálisak vagyunk és igényesek a környezetünkre. Ha vasatlan, gyűrött, vagy a legrosszabb esetben kopott ruhákban érkezünk, lég rossz benyomást hagyhatunk a jövőbeli munkaadóinknál.
Státusszimbólumok mindig is voltak és mindig is lesznek, csak éppen másmilyen formában jelennek meg, az adott korhoz viszonyítva.
Úgy gondolom, hogy egy drága francia selyem anyag, amelyben megjelentek őseink vasárnapon a templomban, ugyanazt a funkciót töltötte be, mint manapság a Birkin táska vagy a Van Cleef ékszer - jelezték, hogy viselője gazdag és sikeres.
A régi asszonyok éveken át készítették és kímélték lányaik kelengyéjét, javították a ruhákat, és nemzedékeken át gondoskodtak egy-egy darab sorsáról. Közben ez a világ súlyos elvárásokat és áldozatokat is rótt a nőkre. Mit tanulhat egy mai nő ebből az örökségből úgy, hogy közben ne romantizálja a múlt korlátozó, akár nehéz oldalát?
Ezek a ruhák komoly áldozattal jártak, magas áruk volt - a szó szoros értelmében és átvitt értelemben is - akár egy anyuka életében is kerülhetett a legextrémebb esetben. Jól emlékszem, hogy még a pályafutásom elején engem is azzal vádoltak, hogy csak a viselet esztétikájára koncentrálok, magyarul csak díszelgetek ezekben a csodálatos ruhadarabokban.
Maga a "pompázás" is egy aspektusa volt, ennek végeredményben ez volt a lényege. De nyilvánvalóan nekem több feladatom is van mint immár néprajzkutató, és ezért igyekszem minél több háttérinformációt, úgymond “disclaimer”-t is adni a viseletekhez.
Fénykép: Mohos Zsófia, kender tilolása. Rimóci köznapi viseletben, állapotosan.
Mostanában arra lettem figyelmes, hogy egyre komplexebb, szinte színházi táncelőadásokat is raknak össze bizonyos néptánctársulatok, már nem “csak” egy tájegységnek a táncát adják elő. Én örülnék, ha ezeket az árnyoldalakat is elmesélnék a közönségnek. A pörgős szoknyák mellett megjelenne a kontextus, hogy ne csak a színes viseletekre koncentráljunk, hanem a mögötte rejlő történetekre is.
A kislányod természetes módon kapcsolódik a népviseletekhez: előveszi a saját ládikójából a ruháit, felveszi őket, táncol bennük. Mit jelent számodra, hogy az örökség nem oktatásként vagy kötelezettségként, hanem játékon és mindennapi tapasztalaton keresztül épül be az életébe? Mit szeretnél átadni neki akkor is, ha később nem ő viszi tovább a teljes gyűjteményt?
Hatalmas örömet jelent számomra, hogy ennyire elsajátította már ilyen kicsi korában ezt a “népi” világot. Praktikus is egyben, mert így másfél éves korában is tudtam már vinni kutatni, terepmunkát végezni. Így én is tudok haladni a munkámmal, és számára ez egy természetes dolog, egy élő kultúrának a részévé válik, és ilyen módon ez számára nem egy absztrakt, mesébe illő valami.
Bízom benne, hogy ezek az élmények szép gyermekkori emlékként maradnak meg számára, és amikor visszagondol felnőtt korában, pozitív érzésekkel társítja.
Ha húsz év múlva tekintünk a magyar népviselet és a kortárs divat kapcsolatára, milyen jövőt szeretnél látni? Múzeumokban őrzött történeti darabokat, falvakban továbbélő viseleti tudást, kortárs tervezői együttműködéseket, új technológiákkal készült rekonstrukciókat – vagy mindezek együttélését? Szerinted mi szükséges ahhoz, hogy a népi kultúra ne múló trend, hanem valóban élő és fenntartható tudás maradjon?
Ez a szimbiózis tökéletes. Tulajdonképpen azt látom,hogy ez egy teljesen működőképes dolog, jelenleg ez a folyamat már el is indult. Mindegyik intézmény egymásra épül. A falvakban élő varrónők igyekeznek pótolni azt a tudást, amely már rég elfelejtődött, amikor elmennek kutatni a helyi tájházakba, vagy környékbeli múzeumokba, és az “eredeti” tárgy tanulmányozása után ők maguk újraalkotják azt az adott tárgyat, amely már évtizedek óta kikopott a divatból.
Amikor szükségük van olyan anyagokra, amelyek már nem állnak rendelkezésre, akkor nem zárkóznak el az újragyártott anyagoktól, amelyeket egyes esetekben számítógépen megterveznek. Láttam olyan “végeredményt", ami teljes mértékben tükrözte az eredeti minta és színvilágot.
Az új anyagok egyrészt sokkal olcsóbbak, mint némely “eredeti” antik anyag, amely napjainkban egy vagyonba kerül, és az “új” is képes ugyanazt a hitelességet visszaadni.
Leginkább azt tapasztaltam, hogy a fiatal táncosok viszik tovább a helyi tánc- és viseletkultúrát, ezért fontos, hogy legyen saját viseletük, amiben fellépnek akár falunapokon, vagy nagyobb eseményeken is. Nem mindenki rendelkezik hagyatékból származó viseletekkel, és nem minden tánccsoportnak adatik meg, hogy saját viselettárukból mindenkit el tudjanak látni viselettel. Ezért szükség van az újonnan, de igényesen megalkotott rekonstrukciókra.
A kortárs tervezők pedig egy másmilyen fajta igényt tudnak kielégíteni, azok számára, akik szeretnének valami “népit”, vagy különlegeset hordani a mindennapjaikban. Ezek akár jelzőként is funkciónálhatnak, mert a kortárs “népi” darabok által az érdeklődési körünket ilyen módon fejezhetjük ki.
_____
A nyitóképet készítette: Törő Balázs
