2025. április 29.
Vanyovszki Mária
“Még mindig hihetetlennek érzem minden megrendeléskor a bizalmat, amit a munkámnak megelőlegeznek. Ennél a pontnál azért tudok rettegni is egy kicsit. Az igazán mámoros pillanat, amikor látom, hogy örömmel hordják a táskákat, amiket készítettem.” - vallja Gere Márti, a MARTU Concept Bag fenntartható táskamanufaktúra tulajdonosa.
Mártival az asalon.hu révén kapcsolódtunk össze. Tavaly a Magyar Mozgókép Filmfesztiválon viseltem tőle egy mintadarabot, idén pedig egy teljesen egyedi tervezést készít számomra.
Ő így dolgozik: szívvel, kézzel, türelemmel.
A véredben van a varrás, az alkotás. Ha visszagondolsz, mi az első gyerekkori emléked, ami valami divattermékhez kötődik? Valami olyan, amit te akartál viselni.
Kisiskolás voltam, és nem akartam kötött sapkát hordani télen. Úgyhogy Anyukám és a Nagyim elvittek a körútra egy kalapkészítő nénihez. Ez a ’90es évek elején volt, és a műhely már akkor réginek számított. Emlékszem, nem volt egyszerű a fejemre kis méretű kalapot találni, de végül egy meggyszínű, simlis, gatsby fazonú és egy sötétzöld buckethat boldog kis tulajdonosa lettem.
És mi volt az, amit először készítettél a saját kezeddel?
Az első használható dolog, amit varrtam, egy táska volt. Ez még ovis koromban lehetett… Az alvós takarómat akartam magammal vinni egy vérvételre, hogy vigasztaljon, de nem akartam a kezemben vinni. Ezért szétvágtam egy sötétkék ágytakarót. Olyan műszálas anyagból volt, ami nem foszlik, így könnyen dolgozhattam vele.
Messziről hozod az alkotás iránti elköteleződésed. Nem csoda, hogy a gazdasági főiskola mellett titokban jelentkeztél a Rothschild divatiskolába is. Hogy érzed, a két tudás - a gazdasági és a kreatív, kézimunka - hogyan tudja támogatni egymást nálad?
Nálam ez a kettő remekül megfér, és kiegészíti egymást.
Van az az énem amelyiknek semmi nem drága, és minden időt megér, hogy egy tökéletes tárgyat alkosson, de ott van a racionális részem is, ami figyeli a hatékonyságot, beosztja az energiaforrásokat.
Így egészen ideális megoldások születnek.
A gyakorlatod a MANIER-nál, Németh Anikó couture szalonjában töltötted, bespoke darabokon dolgoztál. Emlékszem, Anikó mindig magas minőségű anyagokat használt, válogatott természetes kelméket. A pávatolltól a legkényesebb selyemig sok minden megfordult nála. Számodra mik voltak a legek, amin dolgozhattál? A legkülönlegesebb, a legkényesebb, a legnehezebb, a leglátványosabb?
Ah, életem egyik legszebb időszaka volt a Manier-ban tölt idő. Anikó minden terve egy külön történet volt, egy teljesen új kaland. Nemcsak az öltözéket tervezte meg, de a textileket is sokszor újragondolta, manipulálta. Nagyon nehéz kategóriákba sorolni a ruháit, mind igazán különleges.
Már az első munkám a legek közé sorolhatom egy kosztüm díszítését készítettem. Az alapanyag egy lenvászon volt, barackszín alapon elmosódott virágok színes foltjaival. A feladat, hogy festői virágszerű lényeket hímezzek az alapanyagra, amiket kivágva, és újra rendezve felvarrtunk a kosztümre.
Ennél a darabnál éreztem meg először, milyen felemelő, amikor sikerül megvalósítani azt, amit valaki megálmodott.
És őrülten megtisztelő volt, hogy az első munkám nála rögtön, egy önálló díszítő feladat volt.
A legkényesebb munkám pedig valójában restaurálás volt. Egy századelős zsinórhímzett asztali futót álmodott Anikó egy estélyi ruha elejére. A vékony, arany színű zsinórokat vörös fonalú öltések tartották fél centinként szorosan egymás mellett, ezzel kialakítva egy keleties mintázatot. Voltak területek a hímzésen, ahol a vörös fonal elkopott, és a zsinórozás leomlott az alapról. Ezeket kellett helyre állítanom.
Sütött a történelem és az idő ebből a darabból, és volt abban valami igazán melengető, hogy ezt érzi és értékeli három nő: aki tervezte, aki készítette, és az, aki végül hordja.
A legnehezebb, egy régi menyasszonyi fátyol átmentése volt. A csipke fátyol nagyobb virágmotívumait használtuk, hogy egy új fátyolt készítsünk. Egy hatalmas, áttetsző, vékony hernyóselyem felületre szőttük rá a csipke részleteket.
A leglátványosabb egy bemutatóra készített darab volt, egy hosszú tüll uszály fodrokba rendezve. Ez nagyon izgalmas, mert az öltések nem látszódhatnak az amúgy is áttetsző anyagban. Azt az érzést kell kelteni, hogy a tüll magától fodrozódik. Majd erre még vékony üvegfalú gyöngyöket varrtunk elszórva, mintha éppen csak ráborították volna.
Illúziókeltés volt az egész ruha: egy megállított pillanat, amit láthatatlan öltések tartottak egyben.
Ahogy mesélsz róla, visszaadja a divat költészetét, amit kevesen ismerhetnek ilyen közelről. Ilyen szerelemmel. Beszéltél korábban arról is, hogy a MOME nyitott műhely programján estél szerelembe a táskakészítéssel. Hogy érzed, hol tartasz most ebben a szerelemben? Hogy lehet a tüzet fenntartani?
Még mindig lángoló a kapcsolatunk. Folyamatosan elbűvöl a folyamat, ahogy a sík formákból egy test alakul. Imádom a varrógépemet. Leginkább a mechanikai működését… Azt, hogy hány alkatrész összehangolt táncából lesz egy tökéletes öltés, és hogy milyen erő lakik benne. Én nem vagyok túl erős, úgyhogy ez nekem a saját határaim kitágítása is.
Még mindig hihetetlennek érzem minden megrendeléskor a bizalmat, amit a munkámnak megelőlegeznek - ennél a pontnál azért tudok rettegni is egy kicsit – de az igazán mámoros pillanat, amikor látom, hogy örömmel hordják a táskákat, amiket készítettem.
És persze az új alapanyagok is segítenek, hogy ne laposodjon el ez a kapcsolat.
Szerintem varázslatos, ahogy ötvözni tudod a tárgyalkotásban is a bespoke gondolatiságát. Sőt! Amikor az én táskám tervezéséhez elküldted a kérdéseid, kifejezetten coachosnak éreztem. Úgy értem, nemcsak információkat szerzel, hanem a megrendelőt is segíted abban, hogy minél jobban megérezze és megfogalmazza, mi a cél, mire akarja használni, hogyan, stb.
Szóval nemcsak azért vagy te fenntartható tervező, mert deadstock anyagokból dolgozol, és mert csak annyit készítesz, amit tényleg használnak, hanem közben edukálsz. Tudatosságra neveled a vásárlókat. Te hogy érzed ezt? Mi a célod? Hogy alakítottad a kérdéseket? És hogyan fogadják a megrendelőid?
Oh, ez igazán nagy elismerés tőled, köszönöm!
A célom az, hogy olyan táskákat készítsek, amiket a tulajdonosaik szeretnek használni. Valójában ez a munkáim végső küldetése.
Az alap táska fazonoknál elképzelt nőtípusok számára terveztem, hasonló kérdések mentén, mint amiket neked is feltettem. És hasonlókat kérdezek akkor is, ha valaki bizonytalan abban, hogy melyik fazont válassza.
A kérdések alapvetően korábbi tapasztalatokra vonatkoznak, mert könnyen beleszeretünk egy színbe egy fazonba, viszont a személyre szabott praktikum nélkül csak szekrénylakó lomokat halmozunk fel, és bűntudatot.
Mindenki szereti, ha figyelnek arra, amit ő szeretne. Nekem pedig izgalmas megismerni valaki szokásait, és úgy megalkotni egy tervet, hogy abban találkoznak az ő igényei és az én tervezői gondolkodásom.
Anyaként hogyan adod át ezt a szemléletet a gyerekeidnek?
Hű, ez nem egyszerű! A gyerekeim imádnak felhalmozni és birtokolni dolgokat, majd 5 percen belül elfelejteni őket. De ez életkori sajátosság is, azt hiszem.
Igyekszünk nekik megtanítani, hogy felismerjék, mi az, ami iránt valóban kitartóan lelkesedni tudnak, és mi az, ami csak éppen megtetszett. És hogy lássák: attól, mert valami tetszik még nem kell, hogy birtokba is vegyük.
Amikor megkérdezik őket, mit mesélnek vajon? Anya mivel foglalkozik?
Tudják, hogy táskákat készítek.
Eleinte ez nem így volt. Úgy tudatosodott ez bennük, ahogy én is elkezdtem magaban tudatosítani, hogy amit csinálok, már nem csak a szabadidőm kellemes eltöltése. Szoktam nekik mesélni, hogy most éppen kinek a táskáját készítem, hogy hívják, mivel foglalkozik, és mi az, amit még tudok róla. De a fiam szerint ez mégsem igazán munka,
mert Apa dolgozik, Anya pedig táskákat készít.
Itthon van a műhelyem ezért ezt talán nehezebb neki szétválasztani, és én ritkán hivatkozom arra, hogy dolgozom, amikor táskát készítek, vagy posztot szerkesztek, vagy alapanyagot keresek online, vagyis látszólag telefonomat nyomkodom.
Mesélj még az alkotási folyamatról! A formákról, az anyagokról!
Az alkotási folyamat nálam leginkább egy belső párbeszéd az esztétikum és a praktikum között. Van, hogy egy lendületes flow élmény végén egy kész papírmakettben ölt testet, mit a te táskád. De van, - ha a projekt keretei engedik -, hogy némi tanakodást akár egy év csend is követ, mire beugrik egy anyaghasználat vagy formai megoldás.
Egy tervet igazából akkor tekintek késznek, miután az első darabját hordtam, és alaposan leharcoltam, majd a tapasztalatok alapján újra átgondoltam, és kiigazítottam, amit kellett.
Nagyon szeretem az „alapformákat”. Szerintem zseniális, hogy a bonyolult alakzatokat is letudjuk bontani körökre, négyzetekre és háromszögekre. A mostani tervezéseimben is leginkább ez köszön vissza, és az a tapasztalat, hogy a lekerekített formák jobban bírják a használatot, mint a csúcsban találkozó élek.
Az alapanyag örök inspiráció forrásom. Szeretem a szokatlan anyagokat. Az első táskák egy juta szövetből készültek, amiből nem szokás táskát készíteni. A mostaniak egy vegán bőr alternatívából, fedett ananászlevél rostfilcből vannak. És még van két-három alapanyag a fejemben, amit szeretnék kipróbálni. Minden alapanyag más: mit szeret, hogyan viselkedik, hogyan lehet vele együttműködni. És ezt izgalmas felfedezni
Még mindig nagyon friss és egyedi a márkád, valamint a koncepciód is, hogy csak rendelésre dolgozol. Mi a tapasztalatod? Mennyit változott az emberek nyitottsága, mióta elkezdted?
Sosem tapasztaltam sürgetést. Ez azért is lehet, mert elég konkrét, hogy itt nincs raktárkészlet, így azok, akik azonnal akarnak venni valamit, nem keresnek meg. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy amikor már kész bemutatódarabok kerülnek eladósorba, gyorsan megtalálják az új gazdáikat.
Hogyan találnak meg a vásárlóid?
Az Instagramon keresztül keresnek fel leginkább. Szeretem a személyességét ennek a platformnak.
A legtöbbször már látták valakin, virtuálisan, vagy személyes ismeretség folytán.
Ki az a világsztár, aki közel van a szívedhez és sokat jelentene, ha tőled rendelne táskát.
Őszintén, ezen még nem gondolkoztam.
Egyrészt mindenkire őrülten büszke vagyok, aki hordja a táskát, amit készítettem.
Másrészt
könnyebben kapcsolódok olyan nőkhöz, akik lokálisan vannak jelen és úgy hatnak a környezetükre. Edukálnak és inspirálnak, példát mutatnak.
Hogy látod a jövőd? Hol tartasz emberként és alkotóként 5 év múlva? 10 év múlva?
Az a típus vagyok, aki inkább a jelenben él, és jobb, ha csak a következő lépésre koncentrál, mert a nagyobb víziók inkább összenyomnak, mint motiválnak.
De remélem, hogy szépen, a maga tempójában fejlődik majd az én álom manufaktúrám, és egyre több és több örömet okoznak majd az innen kikerülő táskák.
