Nagy lendülettel vetettem bele magam a szezonindító hazai divathétbe, hogy aztán a kimerültség szomorúsággá mélyüljön a zárónap végére.
Pedig ígéretes volt a két új helyszín: a várban frissen felújított Királyi Lovarda pénteken, majd a szintén friss pompájában ragyogó Szépművészeti Múzeum szombaton és vasárnap.
Az atmoszféra mégis oly nehéz lett a végére, hogy a maszkviselet mellett a miértek fullasztó áradatában is egyre nehezebb volt levegőhöz jutni.
Évek óta végigülöm a hazai divatheteket, a szervezésre is mindig reflektálok. A következő eseménynél aztán öröm látni a fejlődést bizonyos dolgokban, de ahogy a divatról beszámoló hazai újságírókat kezelik, még mindig méltatlan.
Míg a
Londoni Fashion Weeken Suzy Menkes-szel egy térben kortyolgattam a meleg teát a sajtósok számára fenntartott helyen, itthon örülök, ha bejutok a bemutatókra. Míg
Milánóban az újságírókat kiszolgáló, meleg büfés helyszínekhez szervezett kisbusz is jár, hogy az egyik show-ról időben eljussak a másikra, itthon jó, ha a belépőjegy megérkezik időben.
Az
asalon.hu főszerkesztőjeként regisztráltam ott is: Londonra a
British Fashion Council-nál, Milánóra a
Camera della Moda Italiana-nál. Milánótól Magyarország nincs olyan távol, de a brit fővárosból nézve nem én nem vagyok
Anna Wintour, de Magyarország sem rendelkezik londoni potenciált elérő, new-yorknyi fashion vásárlóval. A divatújságíró munka ott mégis olyan értéket képvisel, hogy szóljon az bármilyen nyelven, bárkihez, megérdemli a tiszteletet, a szakmai közösségi teret, a meleg büfét, az ingyen wifit, és a végén a sajtóanyaggal bőven ellátott útravalót.
Az itthoni fashion week-ek alakulásában annyi minden fejlődik a nyugatiak mintájára – vannak side eventek, jönnek külföldi influencerek – de a hazai újságírókra még mindig nem jut figyelem.
A munkájukat szenvedélyből és lelkesedésből végző kollégákkal végül is elvagyunk, ahol éppen akad hely...
A kiváltságosság hierarchiájának kommunista időket idéző szervezése, a látványos VIP szekciók megteremtése tökéletes pszichológiai eszköz arra, hogy egyesek azáltal adjanak létjogosultságot és értéket maguknak, hogy másokat maguk alá helyeznek.
Közel tíz évet dolgoztam kifejezetten profit orientált, nagy tőkéket mozgató iparágakban, ahol reggelente euró milliókkal tetriszeztünk az Excel táblákban, és innen nézve is értetlenül figyelem, hogy ez most miről szól?
Mi a hazai fashion week célja? Milyen gazdasági és emberi szempontok szerint alakítják? Kik ülnek az első sorokban? Rajtuk keresztül kikhez jut el? Mi jut el? Hogyan növeli mindez a bemutató tervezők értékesítését? A programon kívüli designerek számára mit ad? Milyen egyéb impaktja van? Ki teremt új vásárlót?
Stb.
Hogy a hazai rendezés kérdőjeleit jobban megértsem, visszanéztem a fashion week-ek alakulásának történetére, amit egy következő írásban fogok párhuzamba hozni a mai teendőkkel.
A divatújságírás jelentősége szintén megérdemelne egy külön fejezetet, hogy miért fontos kommunikálni a háttér-információkat, az ihletést, az anyaghasználatot, a trendekbe ágyazottságot, vagy attól való függetlenséget, és hogyan teremt új vásárlót az életérzés, amit a szöveg ad át. Hogy az Instagram, Tiktok és egyéb kép centrikus social média zaj mellett miért ad magas igényű piacot az online és nyomtatott magazinos tartalom.
De ezt már mind megírta Roland Barthes, francia kritikus, irodalom- és társadalomelméleti gondolkodó és filozófus A divat, mint rendszer című művében, 1967-ben.
________
Folyt. köv.
......
